Először fordult elő, hogy három műsorvezető is volt: Yigal Ravid, Dafna Dekel és Sigal Shahamon voltak a verseny házigazdái. Dekel maga is képviselte Izraelt az 1992-es Eurovíziós Dalfesztiválon, és a hatodik helyen végzett. Előadásának egy részletét le is játszották felvételről az est során.

Ugyancsak először fordult elő, hogy nem volt zenekar, hanem felvételről szólt a zene. Az éneknek természetesen élőnek kellett lennie továbbra is. Emellett eltörölték az 1977-es Eurovíziós Dalfesztivál óta érvényben levő nyelvi használatot korlátozó szabályozást is.^[1] Ezt kihasználva sokan döntöttek úgy, hogy angol nyelven énekelnek.

Ekkor került bevezetésre a Big Four ("Négy Nagy") státusz, mely automatikus helyet biztosított a döntőben a verseny négy legnagyobb finanszírozójának, az Egyesült Királyságnak, Franciaországnak, Németországnak és Spanyolországnak.^[1]

A dalok közötti szünetben Dana International adtal elő Free című dalát, mely Izraelben okozott némi konfliktust a dalszövege miatt. Szereplése más miatt is emlékezetes maradt. A hagyományoknak megfelelően ő adta volna át a díjat a győztesnek, ám mikor kezébe vette a trófeát, összeroskadt a díj súlya alatt és elesett.^[1] (lásd: Külső hivatkozások)

Az izraeli IBA tévé kiadott egy CD-t, melyen a verseny dalait kívánták összegyűjteni. Ez azonban nem egy EBU által támogatott hivatalos kiadvány volt, és több hibát is tartalmazott, például engedély hiányában nem volt rajta az összes dal, néhány pedig nem a versenyen előadott verzióban szerepelt. Az ötlet azonban népszerűnek bizonyult, így a következő évtől az EBU minden évben kiadott egy hivatalos CD-t a verseny dalaival, 2004-től pedig már az egész versenyt tartalmazó DVD-ket is árusítanak.

Érdekesség, hogy a verseny végén a győztes dal előadása után az összes résztvevő együtt énekelte el Izrael 1979-ben győztes Hallelujah című dalának angol nyelvű változatát, mellyel a Jugoszlávia bombázása miatt szenvedőkre kívántak megemlékezni.