Először a verseny történetében – a házigazda Norvégia kivételével – mindegyik indulni kívánó országnak részt kellett venni egy selejtezőn. A verseny előtt néhány hónappal mindegyik ország zsűrije megkapta a dalok hangfelvételeit, majd az alapján szavaztak. Az összesített lista első huszonkettő helyezettje vehetett részt az oslói versenyen. Az ötlet nem vált be, hiszen így néhány ország feleslegesen rendezett nemzeti döntőt, ezért ez az egyetlen év, hogy ezt a formátumot alkalmazták.^[1]

A magyar induló Delhusa Gjon volt, aki Fortuna című dalával a Magyar Televízió által rendezett nemzeti döntőn nyerte el az indulás jogát.^[2] A dalcím ellenére roppant balszerencsés módon maradt le a nemzetközi döntőről: a finn indulóval holtversenyben végzett a huszonkettedik helyen, de Finnország kapta meg az utolsó továbbjutó helyet, mert több magas pontszámot kapott.

Először vett volna részt Macedónia, de kiestek a selejtezőn. Nagy meglepetés volt az előzetesen esélyesnek tartott Németországkudarca is. Ez a dalverseny történetében az egyetlen alkalom, hogy nem volt német dal a döntőben. Az EBU sem örült a nagyszámú német közönség elvesztésének, ezért módosítottak a szabályokon: 1997-től átlagpontok segítségével választották ki a résztvevőket, majd 1999-ben bevezették a Négy Nagy státuszt, amely automatikus helyet biztosított a döntőben a verseny négy legnagyobb finanszírozójának, az Egyesült Királyságnak, Franciaországnak, Németországnak és Spanyolországnak. A Négy Nagystátusz 2011-ben Öt Nagy-ra bővült, mivel ekkor, 1997 után visszatért a versenybe Olaszország.^[1]

Elisabeth Andreassent érte az a megtiszteltetés, hogy képviselje a házigazda Norvégiát. Számára ez már a negyedik szereplés volt. Korábban 1982-ben vett részt – bár akkor Svédországot képviselte –, majd 1985-ben megnyerte a versenyt, míg 1994-ben a hatodik helyen végzett. Ezúttal pedig a második helyen zárt. Rajta kívül 1989 után mádoszor vett részt a görög Mariana Efstratiou is.