Annak érdekében, hogy ne történhessen meg ugyanaz, mint az 1969-es Eurovíziós Dalfesztiválon, új szabályt vezettek be, döntetlen esetére. Ez kimondta, hogy pontazonosság esetén az adott dalokat újból elő kell adni, majd a nem érdekelt országok zsűritagjai kézfeltevéssel szavaznak, hogy szerintük melyik a legjobb dal. Ha itt is döntetlen adódna, akkor megosztoznának az első helyen.^[1]

A holland szervezők a résztvevők kevés száma miatt arra kényszerültek, hogy valamivel kitöltsék az időt. Ez egy olyan magas színvonalú műsort eredményezett, amely már nagyban hasonlított a mai versenyekre. A verseny egy a szokásosnál hosszabb megnyitóval kezdődött, mely keretében bemutatták a helyszínt. Ezenkívül mindegyik dal előtt egy rövidfilmet vetítettek, amely az énekeseket saját hazájuk fővárosában mutatta be. Ezeket az úgynevezett "képeslapokat" azóta a mai napig minden versenyen alkalmazzák.

A színpad egyszerű, mégis látványos volt. Egyes részei folyamatosan mozogtak, így biztosítva változatos képet az előadásokhoz. Tervezőjét, Roland de Groot-ot később többször is felkérték, hogy tervezze meg a verseny színpadát (1976-ban, 1980-ban és 1984-ben).